Szürkületbe forduló néma üvöltések hada záporoznak ajkaim közül, és ahogy elhagyják testem szikkadt, fakó olajfestményként csapódnak le a kőre mellettem.
Nézem őket, hogy közelebb kerüljek a megértéshez, de újra és újra elmozdulnak a töredezett képek és az elejétől kell értelmeznem a látottakat.
Mosolyogva veszem tudomásul, ahogy az apró mozaikokba bele-bele kap a feltámadó szél, és ők minden erejükkel arra törekednek, hogy helyzetük ne változzon, megmaradjanak abban az állapotban és ott ahol éppen vannak.
A változás tán csak egy illúzió? – kérdezem magamtól, de választ, mint a sok másik lényegi kérdésre, erre sem találok végeredményben. Azzal nyugtatom hát magam, hogy valójában önnön létezésünk is tán az, így mindegy is, hogy álmunkban képesek vagyunk-e álmodni.
Mutatóujjammal belepiszkálok a darabkákba, hogy felpezsdítsem őket, és ha már más nem maradt szórakoztassam ezzel magam. Gyermeki vigyorral tekintek le, ahogy komfortzónájukból kizökkenve kétségbeesett mozdulatokkal próbálnak felkapaszkodni ujjamra, abban reménykedve, hogy így visszajuthatnak testembe, de próbálkozásuk eleve sikertelenségre rendeltetett, hiszen ha még sikerülne is felmászniuk, annyi darabka lakik még lelkemben, hogy nem férnének már tőlük vissza oda, ahonnan jöttek.
A mellettünk lévő pocsolyába kezdem őket pöckölni, hogy mihamarabb véget érjen a gazdatest nélküli életük, ázzanak szét, és tűnjenek el mindannyian, felé hajolva azonban meglátom, hogy homlokomon üres parkolóházhoz hasonlóan mélyülnek a redők és ezen egy pillanatra megállva két kezem a kis tócsába engedve kimenekítek mindenkit.
Pulóverembe tekerve őket megszárítom a sereget, majd zsebembe tömködöm őket.
Ki tudja, tán még jók lesznek valamire, nem?
Két lábon jobb elfáradni, mint a fenekünkön belelustulni a kényelembe.
Elindulok hát, hogy hova azt magam sem tudom, majd hoz valamit az út, amin járok.
Halk lépteim során zsebemből folyamatosan hullnak a darabkák, de most már ők hagynak el engem nem én őket.
Tán azt gondolják a következő pocsolyánál is meg fogunk állni?
Mindegy is. Ha így akarják, menjenek.
A végén úgyis csak a lényeg marad meg, nem?