A szellő mely feltámadt simogatóan futott végig minden élőlényen a napsütötte nyári délután.
A virágok kecsesen lengedeztek, a fák ágai ritmikus tánccal ünnepelték az üdítő légmozgást a hosszan tartó szárazság után, és a parkot megtöltő emberek fejüket hátradöntve ültek bele az egész testet hűsítő érzésnek.
A pokrócokra kikészített szalvéták közül párat felkapott és magával vitt a szél és átfújta őket a szomszédos piknikezőkhöz, akik többségében mosolyogva szedték össze őket, hogy ne hagyjanak maguk után szemetet.
Egy újabb erőteljesebb lökés után egy papírlap is felreppent, rajta furcsa kézírással és az egyik pár mellett landolt, akik éppen bort töltöttek ki maguknak az ebédjük után.
- Mi az? - kérdezte a férfi asszonyától
- Nem tudom. Mintha valami írás lenne rajta.
- El tudod olvasni?
- Elég rendezetlen de azt hiszem igen.
Azzal elsőként magában végigfutott a lapocskán, majd miután többször is összerácolta szemöldökét és elmosolyodva tekintett a papírra, még inkább felkeltette a férfi érdeklődését az, hogy mi állhat rajta.
A nő, miután végigért a sorokon, bársonyos hangján elkezdte felolvasni azt:
"...feszített vízfelszínre pattanó kavicsként bolygattad meg lelkem tavát azon a napon mikor megláttalak. Fénytelen világom megannyi démonja fejvesztve menekült a világosság és a szokatlan érzés, a boldogság elől mely belém költözött aznap és a mai napig élve eltemett lényekként hallom csak neszelésüket a valóság talaja alól. Életben csak azért maradtak mert tovább etetem őket, ugyanis elérheteltlen közelséged, mindennap súlyos kapavágásként hántolja ki azt a friss földet, amit előző este lefekvéskor rájuk temetek. Gyengeségem velejárója, hogy megszabadulni sem tőled, sem tőlük nem tudok, így egyetlen megoldás van mindannyiunk számára: a végtelen fehérség csapdája. Sorsunk közösen rendeltetett ám önállóan végződött mely haragot táplál de örömöt szüretel belőle. Örök búcsúként fogadd őszinte hálám mely halálod napjáig kísér majd, hogy látthattalak és érinthettelek, úgy ahogy az számomra mindig tiltott maradt és sosem adatott meg sajátommá. Őszinte boldogsággal,
A Te szerető árnyékod..."
- Jézusom ez nagyon megható! - kiáltott fel a végén a régóta párkapcsolatban élő asszony amint befejezte az utolsó mondatot is.
- Szerintem meg túlzó és giccses - reagált közönyösen az asszony reakciójára a férfi, és bár belül neki is tetszett valójaban, inkább felvette magára az elutasító szerepet, hogy elkerülje azt a beszélgetést ami abba az irányba megy, hogy ő vajon miért nem ír hasonlókat szerelmének.
Ez azonban természetesen nem sikerült, ugyanis az ifjú feleség egyből elkezdte a monológját.
- Persze, hogy ezt mondod, mert te sosem tudtál ilyet írni nekem. Egyetlen egy szerelmes levelet nem kaptam tőled 9 év alatt. Ez tele van érzésekkel, és tudod nekem is jol esne ha néha tudatnád velem, hogy miként érzel irántam.
- Szívem. Az elmúlt 4 évben szerintem tollat se nagyon fogtam a kezemben. Előtte meg folyamatosan, mindennap együtt voltunk az egyetemen.
- És? Az egyből azt jelenti, hogy nem kell ilyet írni a másiknak?
- Nem, nem jelenti azt. De most komolyan, mit szeretnél? 9 éve együtt vagyunk, szeretjük egymást, pocakban lesz nemsokára a gyerek, eljárunk otthonról, társasági életünk is van, ne húzz már fel ezzel! Különben is! Szerinted miért van itt ez a levél?
- Hogy érted?
- Ha annyira telibetalált volna akkor gondolod a park közepén fújná keresztül a szél? Akinek írták az vagy le se tojta, vagy eldobta, hogy ne is lássa többé. A nagy hősödnek nem úgy alakultak a dolgai ahogy szerette volna - nevetett fel gúnyosan.
- Na és mi van ha elvesztette csak akinek írták?
- Nyilván azért van betépve a papír ugye és azért is gyűrték össze, nézd csak? Vagy egy ilyenre nem vigyáznál ha tőlem kaptad volna? Na! Dobd el szépen és gyere ide inkább, bújj hozzám ahogy szoktál. Egyébként is ha fiúnk lesz csak árt neki, hogy ilyeneket olvasol.
- Egy igazi dög vagy tudd meg. Egy pillanat alatt le tudsz lombozni és én mégis szeretlek!
Egymáshoz bújtak és a nő maga mellé dobta a papírlapot, ami az első széllel tovaszállt a parkban és folytatta útját a totális enyészet felé melyre rendeltetett sorsa, a végtelen fehérségbe...
A virágok kecsesen lengedeztek, a fák ágai ritmikus tánccal ünnepelték az üdítő légmozgást a hosszan tartó szárazság után, és a parkot megtöltő emberek fejüket hátradöntve ültek bele az egész testet hűsítő érzésnek.
A pokrócokra kikészített szalvéták közül párat felkapott és magával vitt a szél és átfújta őket a szomszédos piknikezőkhöz, akik többségében mosolyogva szedték össze őket, hogy ne hagyjanak maguk után szemetet.
Egy újabb erőteljesebb lökés után egy papírlap is felreppent, rajta furcsa kézírással és az egyik pár mellett landolt, akik éppen bort töltöttek ki maguknak az ebédjük után.
- Mi az? - kérdezte a férfi asszonyától
- Nem tudom. Mintha valami írás lenne rajta.
- El tudod olvasni?
- Elég rendezetlen de azt hiszem igen.
Azzal elsőként magában végigfutott a lapocskán, majd miután többször is összerácolta szemöldökét és elmosolyodva tekintett a papírra, még inkább felkeltette a férfi érdeklődését az, hogy mi állhat rajta.
A nő, miután végigért a sorokon, bársonyos hangján elkezdte felolvasni azt:
"...feszített vízfelszínre pattanó kavicsként bolygattad meg lelkem tavát azon a napon mikor megláttalak. Fénytelen világom megannyi démonja fejvesztve menekült a világosság és a szokatlan érzés, a boldogság elől mely belém költözött aznap és a mai napig élve eltemett lényekként hallom csak neszelésüket a valóság talaja alól. Életben csak azért maradtak mert tovább etetem őket, ugyanis elérheteltlen közelséged, mindennap súlyos kapavágásként hántolja ki azt a friss földet, amit előző este lefekvéskor rájuk temetek. Gyengeségem velejárója, hogy megszabadulni sem tőled, sem tőlük nem tudok, így egyetlen megoldás van mindannyiunk számára: a végtelen fehérség csapdája. Sorsunk közösen rendeltetett ám önállóan végződött mely haragot táplál de örömöt szüretel belőle. Örök búcsúként fogadd őszinte hálám mely halálod napjáig kísér majd, hogy látthattalak és érinthettelek, úgy ahogy az számomra mindig tiltott maradt és sosem adatott meg sajátommá. Őszinte boldogsággal,
A Te szerető árnyékod..."
- Jézusom ez nagyon megható! - kiáltott fel a végén a régóta párkapcsolatban élő asszony amint befejezte az utolsó mondatot is.
- Szerintem meg túlzó és giccses - reagált közönyösen az asszony reakciójára a férfi, és bár belül neki is tetszett valójaban, inkább felvette magára az elutasító szerepet, hogy elkerülje azt a beszélgetést ami abba az irányba megy, hogy ő vajon miért nem ír hasonlókat szerelmének.
Ez azonban természetesen nem sikerült, ugyanis az ifjú feleség egyből elkezdte a monológját.
- Persze, hogy ezt mondod, mert te sosem tudtál ilyet írni nekem. Egyetlen egy szerelmes levelet nem kaptam tőled 9 év alatt. Ez tele van érzésekkel, és tudod nekem is jol esne ha néha tudatnád velem, hogy miként érzel irántam.
- Szívem. Az elmúlt 4 évben szerintem tollat se nagyon fogtam a kezemben. Előtte meg folyamatosan, mindennap együtt voltunk az egyetemen.
- És? Az egyből azt jelenti, hogy nem kell ilyet írni a másiknak?
- Nem, nem jelenti azt. De most komolyan, mit szeretnél? 9 éve együtt vagyunk, szeretjük egymást, pocakban lesz nemsokára a gyerek, eljárunk otthonról, társasági életünk is van, ne húzz már fel ezzel! Különben is! Szerinted miért van itt ez a levél?
- Hogy érted?
- Ha annyira telibetalált volna akkor gondolod a park közepén fújná keresztül a szél? Akinek írták az vagy le se tojta, vagy eldobta, hogy ne is lássa többé. A nagy hősödnek nem úgy alakultak a dolgai ahogy szerette volna - nevetett fel gúnyosan.
- Na és mi van ha elvesztette csak akinek írták?
- Nyilván azért van betépve a papír ugye és azért is gyűrték össze, nézd csak? Vagy egy ilyenre nem vigyáznál ha tőlem kaptad volna? Na! Dobd el szépen és gyere ide inkább, bújj hozzám ahogy szoktál. Egyébként is ha fiúnk lesz csak árt neki, hogy ilyeneket olvasol.
- Egy igazi dög vagy tudd meg. Egy pillanat alatt le tudsz lombozni és én mégis szeretlek!
Egymáshoz bújtak és a nő maga mellé dobta a papírlapot, ami az első széllel tovaszállt a parkban és folytatta útját a totális enyészet felé melyre rendeltetett sorsa, a végtelen fehérségbe...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.