A hídra feszített lobogók szinte vízszintesen álltak a tomboló szélviharban, amikor a budai hídfőhöz értem. Egy pillanatra megálltam és körülnéztem, hogy ki van még a környezetemben, de egy autót kivéve, mely a szakadó esőben hajtott keresztül a sávjában nem láttam senkit. A heves esőzés miatt, bár próbáltam belesni, nem láttam ki vezette a járgányt.
Biztos rutinos vezető. Én legalábbis erre következtettem abból, ahogy a legkisebb kilengés nélkül tartotta kis autóját a szélben az úton. Emlékszem az jutott eszembe, hogy milyen kár, hogy nincs autóm.
Nagyon esett, de igazából egyáltalán nem zavart. Nem tudom ki, hogy van vele, de én szeretem az esőt. Tudják azt, ami olyan hevesen szakad le az emberre, azt, amikor érzi a test, hogy igazából apró hangyaként be kellene menekülnie valami nagyobb levél alá, ha már nem ért vissza a bolyba a többiekhez. Azt, amikor villámlik és mennydörög felettünk, és a felhők úgy gyülekeznek mintha az armageddon kezdődne éppen el.
Ilyenkor újra érezheti az ember, hogy mennyire kicsi is valójában, hogy mennyire befolyásolják lényünket a saját akaratunkon kívüli események, hogy bár saját világokat teremthet fejben, amiknek határt kell sem szabnia, mégis igazából az őt körülvevőt sem tudja kordában tartani, sőt egyre inkább nem tud vele azonosulni sem sajnos.
Mivel senki nem volt a hídon, nyugodtan kezdhettem el mászni a korlátra. Természetesen csurom víz volt a szépen megművelt, egybefüggő elem, de gyakorlott voltam már ebben, így felkészülten vettem ezt az akadályt és egy-két gyors mozdulattal máris ki tudtam ülni a Duna fölé.
Nem tudom, hogy mikor látták utoljára azt, amikor háborog fővárosunk folyója, de ha hallgatnak rám, egyszer mindenképpen megnézik vihar idején, higgyék el érdemes. Az, ahogy a Margitszigetnél a Duna két irányból próbál belekapaszkodni a szigetbe már önmagában is csodálatos látvány, olyan mintha egy százkarú polip próbálná meg a mélybe rántani, a spanyol királyi flotta legnagyobb hajóját, de az persze mindig ellenáll a vízi szörnynek és legyőzi végül a gonosz ellenségét!
Most biztos mosolyognak, hogy a félőrült a hídkorlátról polipot meg hajót vizionál Budapest közepére, de ne tartsanak eszementnek. Semmi más nem történt az átlaghoz képest velem, csak azt hiszem, amikor felnőttem nem zártam be a gyermekkori fantáziák ajtaját és néha emiatt másképp látok dolgokat. Bár őszintén szerintem ez önökben is a mai napig él, csak maximum jól bezárták azt a fiókot, amibe a gyerekkori dolgaikat pakolták. Ha tudják, szerintem verjék le a lakatot nyugodtan. Nem lesz baj belőle, csak maximum többet nevetnek.
Mögöttem egy biciklis tekert végig a neki felfestett részen és bár nem láttam, éreztem, ahogy kicsit távolabb tőlem megáll. Balra, felé fordítottam a fejem és hüvelykujjamat az ég felé fordítva jeleztem számára, hogy nincs semmi baj, nyugodtan haladjon tovább, nem készülök semmi rosszra.
A szakadó esőben visszaintett és talán el is mosolyodott, de lehet ezt csak én láttam bele a mozdulatába.
Mindig kellemes a lélek számára, ha az embernek önzetlenül szeretnének segíteni, így engem is elöntött egy kis melegség emiatt.
Bízom benne, hamar visszakapja jócselekedetét az élettől.
Fejemet az égnek emelve, szemem becsukva megállítottam a telefonomon a zenelejátszót és éreztem, elérkezett a pillanat. Lassan elkezdtem felegyenesedni és kezemet széttárva egyensúlyoztam. Meglepő ügyességgel álltam meg egy helyben és bár a szél továbbra is erőteljesen fújt, valahogy úgy éreztem ebben a pillanatban engem kikerülnek a lökései, rám bízzák az égiek azt, hogy mit teszek, nem akarnak beleszólni döntésembe.
Az ember, vagy inkább ha megengedik azt mondom én, mindig úgy voltam vele, hogy a fontosabb döntések meghozatala előtt megterveztem minden lépésemet. Persze nagyon sokszor a végén nem úgy sikerültek a dologaim ahogy azt a fejemben lejátszottam, de az esetek többségében hasznossá vált az előretervezés. Most is így tettem, és otthon számtalanszor elpróbáltam azt, hogy miként szállok ki világunkból, azonban valahogy kitörlődött minden, amit mondani vagy érezni szerettem volna. Teljes csendet éreztem lelkemben és fejemben, ami egy pillanatra megrémisztett, úgy érzetem ugyanis, hogy elmém meg akarta mutatni milyen a halál utáni rész, hogy ezzel eltántorítson döntésemtől. Vajon az életösztön képes lehet arra, hogy megmutassa a túlvilág ürességét?
Ígérem, ha vissza tudok jönni, akkor elmondom Önöknek, hogy ez így volt-e.
Lassan előredőltem és fülig érő mosollyal szálltam egy pár pillanatra, amikor belém kapott a szél. Utolsó emlékeim egész estés filmben indultak meg fejemben, és annyira lelassították a zuhanásomat, hogy volt időm szerencsére végignézni minden egyes képkockát.
Hálás vagyok azért az életért mit kaptam. Szerető családom, pótolhatatlan barátaim, viharos szerelmek és többnyire boldogság jellemezte azt a jó pár évet, amit nekem szánt a sors, vagy amit magamnak szántam. Nem tudom, hogy melyik az igazabb állítás ezt döntsék el Önök és kérem, ne ítéljenek el feleslegesen.
Köszönöm, hogy itt lehettem Önökkel és köszönöm azt, hogy mindent mi jó és rossz közösen élhettünk át. Kérlek vigyázzanak az értékeikre, legfőképp egymásra és a Földre, és ha van idejük menjenek ki megnézni vihar idején a Dunát. Nem fognak csalódni.
Viszontlátásra!